Az elengedés olyan, mint amikor az alma leesik a fáról: „elengedődik”. Így természetes ez. A fa „nem mondja” az almának, hogy elengedlek, és az alma sem küzd a leválásért, hogy fává növekedhessen majd a benne lévő mag. Egyszerűen megérik.
Az emberi elme azonban késleltetni tudja az elengedést. Ami talán már külsőleg megtörtént vagy még külsőleg ugyan nem, de lényegét tekintve már igen (szakítás, felnövekedés, megváltozás, haláleset, munkahely elvesztése, …) azt belsőleg „nem engedi meg”. A figyelem fókusza így a múltban marad. Mivel az ember olyat akar megtartani, ami már nincs, ezért az érzelmi szenvedés garantált. Ezen az érzelmi kötődésen keresztül azonban az „elképzelt alma még mindig ott csüng az ágon”, még ha az „a ragasz-kodás ragasz-tójával van is csak ráragasztva”.
Ha tehát az embernek olyan valamit vagy valakit kell elengednie, amitől, akitől megválni jelentős változást, változtatást jelentene, akkor úgy vélheti, hogy ennek majd a jövőben kellene megtörténnie. De ha egy pillanatra elfordítaná tekintetét a jövőről, akkor mit érzékelhetne vajon most, a jelenben? Mi az, ami valójában betölti, ami meghiúsítja az elengedést?
Az elengedés vágya csak akkor merülhet fel valakiben, ha jelenleg a valamihez-valakihez való ragaszkodás tölti be. A bármihez-bárkihez való erős ragaszkodás egy idő után nagy szenvedést tud okozni, de a ragaszkodó ember az elengedés utáni állapotát még elfogadhatatlanabbnak képzeli el: az maga lenne a kilátástalanság, a teljes megfosztottság! Nem, lehetetlen, hogy ez így legyen! Így tehát görcsösen akar egyszerre kétfélét: megtartani és elengedni. Amikor már nagyon fáj a ragaszkodás, akkor el akarja engedni annak tárgyát, s amikor nekiindulna, hogy nélküle éljen, hirtelen páni félelem fogja el, s szalad vissza hozzá. Egy jellemző azonban közös mindkét alkalommal: nem azt akarja, ami van, nem azt fogadja el, ami éppen már adott. Ha éppen ragaszkodás van benne, akkor azt nem tartja jónak, mindenképpen el akarná engedni annak tárgyát, ha pedig már az elengedés vágya tölti be, akkor hirtelen megerősödik a ragaszkodás benne.
Az Elengedés Házában mi Téradó Zsuzsaként és Téradó Lászlóként nem akarjuk az almát az ágról erővel leválasztatni. Még a képzelt almát sem. Minden folyamatnak szükséges végbe mennie, tehát a ragaszkodásnak is meg kell kapnia a maga terét a „megérésre”.
Az Elengedés Házában a figyelmes jelenlétben megélt pillanatok lehetővé teszik az egyre növekvő önátadást számodra, sőt ez a gyakorlás segít, hogy benne legyél éppen abban, ami van. Eközben pedig fókuszod egyre kevesebbszer irányul a múltra, az aktuálisan megoldandó (elengedendő) problémádra vagy a jövőre (a probléma megoldása utáni, talán még nehezebb időszakra…). Az erősödő jelenlét pedig nagyobb lelkierővel ajándékoz meg téged. Miközben az egyszerű és nagyszerű tevékenységekben (erdei séta, tánc, érintés/tapintás, ételkészítés/étkezés, …) felfedezed az önátadás erejét, a belső folyamatod halad előre. Már nem vagy annyira elfoglalva a múlttal való harccal, s amikorra megérsz rá, egyszerűen leesik a múlt almája. A belső csendedben pedig derűs tanúja leszel ennek.
Az elengedés nem nehéz, hiszen az elengedés az élet természetes folyamatának pillanata. Az Elengedés Házában, a konzultációkban, a figyelmes lét megélésének legkülönfélébb gyakorlásában ennek a folyamatnak a megélésében vagyunk a társaid, akik figyelmed fókuszát újra és újra a jelen felé „vonjuk”.
Az Elengedés Házában a konkrét problémád elengedésén túl az elengedett élethez való hozzáférést is felfedezheted. Várunk szeretettel!